(2Móz 12. fejezete)
Amikor Mózes először közölte Egyiptom királyával azt a kérését, hogy eressze el Izraelt, a legrettenetesebb csapások lehetőségére is felhívta figyelmét. Isten azért küldte el Mózest a fáraóhoz, hogy mondja meg neki a következőket: “[...] Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat” (2Móz 4:22-23). Bár az egyiptomiak megvetették őket, Isten kitüntette az izraelitákat azzal, hogy törvényének őrzésével bízta meg őket. Különleges áldásokkal és kiváltságokkal megadta nekik, hogy úgy tűnjenek ki a népek és nemzetek közül, mint ahogy az elsőszülött kitűnik a testvérei közül. PP 231.1
Az az ítélet, amelytől az Úr elsősorban óvta Egyiptomot, az az ítélet volt, amely utolsóként sújt le az egyiptomiakra. Isten hosszútűrő és bővölködik az irgalmasságban. Gyengéden gondoskodik azokról, akiket a saját képmására teremtett. Ha Egyiptomot termésük, nyájaik és csordáik elvesztése bűnbánatra készteti, akkor a csapások nem sújtanak le gyermekeikre. De ők konokul ellenálltak az isteni parancsnak, és ezért az Úr most készült lesújtani rájuk utolsó és legrettenetesebb csapásával. PP 231.2
A fáraó a halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg Mózesnek, hogy újra megjelenjék színe előtt. Mózesnek azonban Isten utolsó üzenetét is át kellett adnia a lázadó uralkodónak. Ezért Mózes a tiltás ellenére ismét megjelent a fáraó előtt, és közölte vele Isten szörnyű üzenetét: “Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el” (2Móz 11:4-8). PP 231.3
Mielőtt ezt az ítéletet végrehajtotta volna az Úr, Mózes útján utasítást adott Izrael gyermekeinek az Egyiptomból való eltávozásukkal kapcsolatban, különösképpen azt közölte velük, miként mene- kedhetnek meg az eljövendő ítélettől. Minden egyes izraelita családnak külön vagy más családokkal együtt egy “ép”, hím bárányt vagy gödölyét kellett levágnia, a vérét pedig izsópköteggel rá kellett hintenie a “két ajtófélre és a szemöldökfára”, hogy a pusztító angyal, amikor éjfélkor eljön, ne lépjen be a lakásba. A húst éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: “[...] Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az” (2Móz 12:11). PP 232.1
Az Úr kijelentette: “Mert általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok [...] És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét” (2Móz 12:12-13). PP 232.2
E nagy szabadulás emlékére Izrael népének évenként ünnepet kellett szentelni minden jövendő nemzetség idejében. “És legyen ez a nap néktek emlékezetül” — mondotta az Úr — “és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt” (2Móz 12:14). Amikor megtartják majd ezt az ünnepet az eljövendő években, akkor ismételten el kell mondaniuk gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét úgy, ahogy Mózes megparancsolta nekik. Ez mondjátok: “Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta” (2Móz 12:27). PP 232.3
Úgy az ember, mint az állat elsőszülöttje az Úré kellett legyen. PP 233.1
Ezeket az áldozatokat csak váltságdíjjal tarthatták meg annak elismeréseként, hogy amikor az elsőszülöttek Egyiptomban elpusztultak, akkor Izrael elsőszülötteit Isten kegyelmesen megőrizte, a bemutatott engesztelő áldozatért életben maradhattak. “Mert enyém minden elsőszülött; amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr” (4Móz 3:13). PP 233.2
A sátor-szolgálat intézményének bevezetése után az Úr Lévi törzsét választotta ki magának a sátor-szentély körüli szolgálatra a nép elsőszülöttei helyett. Azt mondta: “Mert bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül; mind azok helyett, akik az ő anyjok méhét megnyitják; Izraelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak” (4Móz 8:16). A népnek később is meg kellett fizetnie a váltságdíjat az elsőszülött fiúért Isten irgalmának elismeréséül (4Móz 18:15-16). PP 233.3
A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bíín kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja “Isten Bárányát”, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: “[...] a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (lKor 5:7). Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint érettünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk hozott. PP 233.4
Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével. A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: “Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál” (Zsolt 51:9). PP 233.5
A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Eképpen “Isten Báránya” — aki értünk halt meg — egyet-len csontjának sem volt szabad megtöretnie. “[...] Az ő csontja meg ne törettessék” (Jn 19:36). így jelképezte Krisztus áldozatának tökéletes voltát. PP 233.6
A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan Krisztustól kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. Krisztus azt mondta: “Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon” (Jn 6:53-54). Hogy hallgatóinak megmagyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: “[...] a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” (Jn 6:63). Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította annak alapelveit és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmutatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: “Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14). Krisztus követőinek részeseknek kell lenniük az Ő tapasztalatában. El kell fogadniuk Isten szavát úgy, hogy ez legyen indítéka tettünknek. Minden cselekedetüknek Krisztus erejével el kell változnia az ő hasonlatosságára, és vissza kell tükröznie az Ő jellemvonásait. Enniük kell Krisztus testét és inniuk Krisztus vérét, különben nincs bennük élet. Krisztus lelkületének és munkájának kell megnyilatkoznia a tanítványok lelkületében és munkájában. PP 234.1
A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páska-törvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: “Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában” (1Kor 5:7-8). PP 234.2
A rabszolgáknak szabadságuk elnyerése előtt meg kellett mutatniuk a nagy szabadításban való hitüket, amely már majdnem eljött. A vér jelével kellett ellátniuk házaikat, el kellett különíteniük magukat, családjaikat és hozzátartozóikat az egyiptomiaktól és saját lakásaikban kellett összegyülekezniük. Ha az izraeliták a nekik adott utasítások valamelyikének nem engedelmeskedtek volna; ha gyermekeiket nem különítik el az egyiptomiaktól; ha levágták volna a bárányt, de elmulasztották volna az ajtófélfákat meghinteni a bárány vérével, vagy ha valaki kiment volna a házból, akkor nem lettek volna biztonságban. Őszintén hihették, hogy mindent megtettek amit kellett, de ez a hiedelmük nem mentette volna meg őket. Mindazok, akik elmulasztották az Úr utasításait végrehajtani, elvesztették volna elsőszülöttjüket. PP 235.1
A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdemei által üdvözül- nek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell a bűntől az engedelmesség felé fordulnunk. Az ember hit által üdvözül és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia. Isten azért adta nekünk egyszülött Fiát, hogy engesztelésként haljon meg bűneinkért. Ő jelentette ki az igazság világosságát, és mutatta meg az élet útját. Isten adott nekünk lehetőségeket, szabályokat és kiváltságokat. Nekünk pedig együtt kell munkálkodnunk Isten üdvözítő tevékenységeivel. Értékelnünk és alkalmaznunk kell az Isten által nyújtott segítséget. Hinnünk kell Istenben, és engedelmeskednünk minden követelményének. PP 235.2
Amikor Mózes elmondta Izraelnek, hogy Isten miként gondoskodott szabadításukról, akkor a nép “[...] meghajtá magát és leborula” (2Móz 12:27). Az elnyomóik feletti küszöbön álló ítéletet, a gyors távozásukkal együttjáró gondokat és munkákat ebben a pillanatban elfeledtette az a hála, amelyet kegyelmes Szabadítójuk iránt éreztek. Az egyiptomiak közül sokan eljutottak a héberek Istenének, mint az egy igaz Istennek megismerésére. Ezek az emberek most engedélyt kértek az izraelitáktól arra, hogy menedéket találhassanak házaikban, amikor a pusztító angyal átvonul az országon. Az izraeliták szívesen befogadták őket, az egyiptomiak viszont elkötelezték magukat Jákób Istenének szolgálatára és az Ő népével együtt történő kivonulásra. PP 235.3
Az izraeliták engedelmeskedtek az isteni utasításoknak. Gyorsan és titokban tették meg előkészületeiket a távozásra. Összegyűjtötték családjukat, leölték a páskabárányt, roston megsütötték, előkészítették a kovásztalan kenyeret és a keserű füveket. A családapa, aki egyben a család papja is volt, ráhintette a vért az ajtófélfára és csatlakozott a ház belsejében összegyűlt családjához. Sietve és csendben megették a páskabárányt. Izrael népe áhítattal imádkozott és őrködött. Az elsőszülöttek szíve — legyen az erős férfi, vagy kicsiny gyermek — kimondhatatlan félelemmel dobogott. Az apák és anyák karjaikban tartották szeretett elsőszülöttjüket, amikor az éjjel Egyiptomot sújtó félelmetes csapásra gondoltak. A pusztító angyal nem látogatta meg az izraeliták házait. A vér jele — a Megváltó védelmének a jele — ott volt az ajtófélfáikon, és a pusztító angyal nem lépett be a házba. PP 236.1
Éjfélkor pedig “[...] lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy ház sem vala, melyben halott ne lett volna” (2Móz 12:30). Az ország minden elsőszülöttét, “[...] a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székiben ül vala, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását” (2Móz 12:29) megölte a pusztító angyal. Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal megrémültén álltak a rettenetes esemény miatt. A fáraónak eszébe jutott gőgös kijelentése: “Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt” (2Móz 5:2). Egetverő büszkesége most porba hullott és alázatossággá változott. Magához hívatta Mózest és Áront még az éjszaka folyamán és ezt mondta nekik: “Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vegyétek, amint mondátok és menjetek el és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta valának, hogy a népet mentül hamarább kiküldhessék az országból; mert azt mondják vala: mindnyájan meghalunk” (2Móz 12:31-33). PP 236.2