János az igazi életszentség, a jámborság áldásának örvendhetett; de mégsem állította, hogy bűntelen volna; a tökéletességre törekedett, ahogy Isten színe előtt élt. Kijelentette, hogy az az ember, aki Isten követőjének vallja magát, de Isten parancsolatainak megtartásra nem hajlandó: hazudik. “Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság” (IJn 2:4). Korunkban az emberek olyan szívesen kérkednek keresztényi nagylelkűségükkel, ám ezeket a szavakat szemforgató képmutatásnak bélyegeznék. Eközben azt tanítja az apostol, hogy ámbár keresztényi elnézést kell gyakorolnunk, mégis jogunk van arra, hogy a bűnt és a bűnöst nevén nevezzük, mert ez teljesen összeegyeztethető a keresztényi szeretettel. Szeressük azokat, akikért Krisztus meghalt és akiknek megváltása érdekében dolgozhatunk, de a bűnnel semmiféle megalkuvásra sem szabad jutnunk. A keresztényi szeretet ürügyén nem szabad az ellenszegülőkkel egyesülnünk. Isten a jelen korban élő népétől azt kívánja, hogy hasonló szilárdsággal küzdjön az igazságért, mint annak idején János tette. Rettenthetetlen bátorsággal szálljon síkra azon tévedésekkel szemben, amelyek a lelket kárhozatba taszítják. ME 50.1