Midőn János, Isten műveiben megnyilvánuló dicsősége felett elmélkedett, a Teremtő nagyságának és fenségének érzete hatotta át. Úgy gondolta, hogy Isten dicsőségéből semmit sem vonna le, ha ezen kicsiny világ minden lakója megtagadná az iránta való engedelmességet. Hiszen Istennek hatalmában állana a föld színéről minden halandót eltörölni és helyette újabb nemzetséget teremteni, amely nevét magasztalja; mert Isten a legkevésbé sem függ az emberektől. Felszólíthatná a menny seregeit is, hogy dicsérő himnuszokat zengjenek a teremtő nevének. “Az egek dicsérik a te csodadolgaidat Uram: a te hűséges voltodat az Úrhoz, s ki olyan, mint az Úr a szentek fiai közül? Igen rettenetes Isten ő a szentek gyűlésében és félelmetes mindazokra, akik körülötte vannak” (Zsolt 89:6). ME 58.1