Milyennek ismerték Ellen White-ot?

Amikor White testvémő rendkívüli tapasztalatairól hallunk, amelyet mint az Úr küldötte nyert, felvetődik a kérdés: Milyen egyéniség volt? Voltak-e problémái, mint nekünk? Gazdag volt-e vagy szegény? Mosolygott-e valaha?TGy 19.2

White testvérnő gondos anya volt és jó háziasszony. Mint szívélyes vendégfogadó, nagyon gyakran látta vendégül otthonában a testvéreket. Segítőkész szomszédnak ismerték. Szilárd meggyőződésű, kellemes magatartású, gyengéd modorú és hanghordozású asszony volt. Életében nem volt helye a savanyú, mosoly nélküli, örömtelen vallásnak. Mindenki fesztelenül érezte magát jelenlétében. Talán legkönnyebben úgy ismerkedhetünk meg vele, ha felidézzük őt otthonában, naplója feljegyzései alapján, amit 1859-től naponta vezetett.TGy 19.3

Azt találjuk a naplóban, hogy a White család Battle Creek szélén lakott egy kis tanyán, egy nagy telek közepén, amelyen bőven volt hely kertnek, néhány gyümölcsfának, egy tehénnek és néhány tyúknak, valamint a fiúknak is volt munka és játszóterük. Ekkor White testvérnő harmincegy éves volt, White lelkész pedig harminchat. Otthonukban ezidőben három fiú volt; négy, kilenc és tizenkét évesek.TGy 19.4

Találunk a családnál egy fiatal, jó hívő lányt is, aki a házimunkában segített, mert White testvémő gyakran volt távol otthonától, és nagyon elfoglalták előadásai és az írás. Mindemellett látjuk őt, amint az otthon felelősségeit hordozza, főz, takarít, mos és varr. Néha elment a kiadóhivatalba, ahol az íráshoz csendes helyet talált. Egyéb napokon a kertben találjuk, amint virágot és zöldséget ültet és szomszédaival virágpalántákat cserélget. Elhatározta, hogy otthonát oly kellemessé teszi családja számára, amennyire csak lehet, hogy gyermekei az otthont a legkívánatosabb helynek tekintsék.TGy 19.5

White testvémő ügyes vásárló volt, és adventista szomszédai örültek, ha vele mehettek vásárolni, mert ismerte a dolgok értékét. Édesanyja nagyon gyakorlati asszony volt és leányai sok értékes leckét tanultak tőle. Megtanulta, hogy a gyengén elkészített dolgok a végén sokkal drágábbnak bizonyulnak, mint a jó minőségű áruk.TGy 20.1

Gyermekei számára a Szombatot a hét legkellemesebb napjává tette. Természetesen a család részt vett a gyülekezeti istentiszteleten, és amikor White testvérek szabadok voltak a prédikálás felelősségétől, a család együtt ült az istentisztelet alatt. Ebédre valami különleges ételt készített és ebéd után, ha kellemes idő volt, White testvérnő sétálni ment a gyerekekkel az erdőbe vagy a folyópartra, hogy szemléljék a természet szépségeit és tanulmányozzák Isten teremtett művét. Ha a Szombat esős volt, vagy hideg, akkor a gyermekeket a tűz köré gyűjtötte és sokszor azokat a történeteket olvasta nekik, amelyeket utazásai közben gyűjtött. E történetek egy részét később kinyomtatták könyv formájában, hogy más szülők is olvashassák azokat gyermekeiknek.TGy 20.2

Ebben az időben White testvérnő egészségi állapota gyenge volt. Többször elájult napközben, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa munkáját otthonáért és az Úrért. Néhány évvel később, 1863-ban látomást kapott az egészségügyre és a betegek gondozására vonatkozóan. Isten megmutatta neki látomásban a megfelelő ruházkodást, a táplálkozásra alkalmas eledeleket, a helyes testgyakorlat és a pihenés szükségességét, valamint az Istenben való bizalom fontosságát, testünk erejének megőrzése érdekében.TGy 20.3

Az Istentől jövő világosság a táplálkozásra és a húsételek ártalmasságára vonatkozóan teljesen ellentétben állt White testvémő személyes véleményével, amely szerint a hús lényeges volt az egészség és az erő fenntartásához. A látomásban nyert világosság értelmében megkérte a leányt, aki a család ételének készítésében segédkezett, hogy az asztalra csak tápláló, egyszerű ételt hozzon, amelyek gabonafélékből, zöldségekből, diófélékből, tejből, tejszínből és tojásból készülnek. Gyümölcs is bőven volt az asztalon.TGy 20.4

Amikor a család asztalhoz ült, bőven talált jó, tápláló eledelt, de hús nem volt feltálalva. White testvémő húsra volt éhes, és a többi ételt nem kívánta, így elhatározta, hogy elhagyja az asztalt, amíg étvágyat nem kap az egyszerű ételre. A következő étkezésnél ugyanez történt, az egyszerű étel nem gerjesztette fel étvágyát. Ezután mégegyszer asztalhoz ültek. Az egyszerű élelmiszerek, amelyek a látomás szerint a legalkalmasabbak az egészség, az erő és a növekedés szempontjából, mind terítve voltak. Ő azonban húsra volt éhes, amihez annyira hozzászo- kott. Pedig mostmár tudta, hogy a hús nem a legjobb táplálék. Maga mondja el, hogy kezét gyomrára téve ezekkel a szavakkal szólt hozzá:“Te még várhatsz, amíg hajlandó leszel megenni az üres kenyeret is.”TGy 20.5

Nem telt sok időbe, amíg Ellen White megkedvelte az egyszerű ételeket és táplálkozásának megváltoztatásával egészsége azonnal javulni kezdett. Hosszú életének hátralévő részében viszonylag jó egészségnek örvendett. Láthatjuk tehát, hogy White testvérnőnek ugyanolyan problémái voltak, mint nekünk. Ugyanúgy le kellett győznie étvágyát, mint nekünk. Az egészségügyi reform nagy áldást jelentett a White családnak, és úgyszintén adventista családok ezreinek szerte a világon.TGy 21.1

Az egészségügyi reformról kapott látomás után és miután a White otthonban elfogadták a beteggondozásra vonatkozó egyszerű módszereket, a White testvéreket a szomszédok gyakran hívták segítségül betegség idején, hogy ápolást kapjanak, és az Úr nagyon megáldotta erőfeszítéseiket ezen a téren. Máskor otthonukba hozták a betegeket és ott gondosan ápolták őket, amíg teljesen felerősödtek.TGy 21.2

White testvémő kikapcsolódásra és üdülésre is szakított időt, amelyet hegyekben, tavak mentén vagy a nyílt vizen töltött. Élete közepe felé, amikor Amerika nyugati partján levő kiadóhivatalunk, a Pacific Press közelében lakott, a kiadóhivatal munkásai általános javaslatra egy napot pihenésre és üdülésre szenteltek. Meghívták White testvérnőt is, hogy otthona és hivatala tagjaival együtt csatlakozzon a kiadó munkásainak nagy családjához, amit ő készségesen el is fogadott. Férje ekkor Amerika keleti részén járt egyházi ügyekben. White testvérnő élményéről férjéhez írt levelében számol be.TGy 21.3

Miután jóízűen elfogyasztották tápláló ebédjüket a tengerparton, az egész csoport hajózni ment a San Francisco öbölbe. A vitorláshajó kapitánya gyülekezeti tag volt és kellemes délutánt töltöttek együtt. Majd valaki azt javasolta, hogy menjenek ki a nyílt óceánra. Visszaidézve az élményt, ezt írta Ellen White:TGy 21.4

“Nagyszerű volt, ahogy a hullámok magasra szöktek, és fel és le dobáltak bennünket. Érzelmeim magasra emelkedtek, de nem találtam szavakat, hogy elmondjam azt bárkinek is. Magasztos érzés volt. A tenger permetje arcunkba vágott. A szél erős volt az Arany Kapun kívül, de én még sosem éreztem magam olyan jól, mint akkor.”TGy 21.5

Azután figyelte a kapitány vigyázó szemét és a személyzetet, akik készenlétben voltak, hogy parancsait teljesítsék és így elmélkedett:TGy 21.6

“Isten tartja kezében a szeleket. Ő uralja a vizet. Mi csak foltocskák vagyunk a Csendes-óceán széles, mély vize felett; de Isten elküldte angyalait ígérete szerint, hogy őrizzék a kicsiny vitorlás csónakot, amint tovasiklik a hullámok felett. Ó, Isten csodálatos tettei! Mennyire meg haladják értelmünket! Egy pillantással áttekinti a legmagasabb mennyet és a tenger közepét!”TGy 21.7

White testvérnő már működése kezdetén víg kedélyt fejlesztett ki magatartásában. Egyszer azt kérdezte: “Láttok engem valaha is komoran, csüggedten, panaszkodva? Hitem tiltja ezt. A keresztényi jellem igazi ideáljának és a keresztényi szolgálatnak félreismerése vezet erre a következtetésre... A Jézusért végzett szívélyes, készséges szolgálat napsugaras vallást eredményez. Akik Krisztust a leghűségesebben követik, azok sohasem komorak.”TGy 22.1

Más alkalommal ezt írta:“Egyesek azt tartják, hogy a vidámság nem fér össze a keresztényi jellem méltóságával; ez azonban tévedés! A menny csupa öröm.” Észrevette, hogy ha mi mosolygunk, reánk is visszamosolyognak, és ha kedves szavakat szólunk másokhoz, kedves szavakat kapunk feleletül.TGy 22.2

Mindazáltal voltak életében olyan időszakok is, amikor nagyon sokat szenvedett. Egy ilyen időszak állt be hamarosan azután, hogy Ausztráliába ment, hogy az ottani munkát segítse. Súlyos beteg volt, majdnem egy évig, és nagyon szenvedett. Ágyhoz volt kötve legtöbbször és éjjel is csak néhány órát tudott aludni. Erről a tapasztalatáról levélben így írt egyik barátjának:TGy 22.3

“Amikor ilyen tehetetlen állapotba kerültem, mélyen megbántam, hogy átszeltem a széles óceánt. Miért nem maradtam Amerikában? Miért kell ilyen nagy árat fizetnem ittlétemért? Kedvem lett volna újra és újra beletemetni arcomat a paplanba és jól kisírni magam. De nem engedhettem meg magamnak azt a fényűzést, hogy sírjak. Így szóltam magamhoz: Ellen G. White, mit gondolsz? Nem azért jöttél Ausztráliába, mert úgy érezted, hogy kötelességed oda menni, ahol a konferencia szerint a legjobb a számodra? Nem ez volt mindig a szokásod?TGy 22.4

Azt válaszoltam: ‘Igen’TGy 22.5

Akkor miért érzed magad majdnem elhagyatva és csüggedten? Nem az ellenség műve ez? Azt mondtam: Hiszem, hogy az! Felszárítottam könnyeimet, amilyen gyorsan csak tudtam és így szóltam: ‘Elég volt. Nem nézem többé a sötét oldalt. Élek vagy halok, lelkem megőrzését arra bízom, Aki meghalt értem.’TGy 22.6

Azután elhittem, hogy az Úr mindent jóra fog fordítani és a nyolc hónapig tartó tehetetlenségemben nem volt többé csüggedés, sem kételkedés szívemben. Most már úgy nézek vissza a történtekre, mint az Úr tervének egy részére, amely népének javára szolgált itt, ebben az országban is, Amerikában is, valamint az én javamra is. Nem tudom megmagyarázni miért és hogyan van ez, de hiszem, és boldog vagyok szenvedéseimben. Bízni tudok mennyei Atyámban. Nem akarok kételkedni szeretetében.”TGy 22.7

Kaliforniai otthonában töltve élete utolsó tizenöt évét, White testvérnő egyre öregedett, de azért érdeklődést mutatott a kis farm körüli munka és a családok jóléte iránt, akik segítettek neki munkájában. Látjuk, milyen elfoglalt írásaival, gyakran mindjárt éjfél után írni kezdett, mivel korán ment aludni. Ha az idő kellemes volt és munkája megengedte, rövid utazást tett a környéken. Meg-megállt, hogy beszélgethessen egy-egy háziasszonnyal, akit a kertben látott, vagy a házak előtt, amerre elhaladt. Néha olyanokra talált, akiknek szükségük volt ruhára vagy ennivalóra. Ekkor hazament és az otthon levő készletéből adott. Évekkel halála után is úgy emlegették szomszédai a völgyben, ahol lakott, mint a kis fehér hajú asszonyt, aki mindig olyan szeretettel beszélt Jézusról.TGy 23.1

Amikor meghalt, alig rendelkezett többel, mint az élet szükséges és alapvető kényelmeit szolgáló dolgokkal. Soha senkinek nem mondta, hogy példaként nézzenek rá, hisz csak egy volt ő közülünk, egy h.n. adventista, aki bízott feltámadt Urának érdemeiben, és igyekezett hűségesen végezni az Úrtól rábízott munkát. Így, szívében bizalommal érkezett el egy kiteljesedett élet végéhez, amelyben mindvégig következetes maradt a gyakorlati keresztényi életről alkotott elveihez.TGy 23.2