Első fejezet — Igaz- és tév tanok
A Szentírás szerint a megszentelődés az ember egész lényére, értelmére, lelkére és testére kihat. Az Istennek átadott életnek ez a helyes értelmezése. Pál apostol arra kéri az Urat, hogy a thessalonikai gyülekezetet ezzel a nagy áldással örvendeztesse meg: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1 Thess 5:23).ME 7.1
Vallásos körökben a jámborságról általában olyan felfogás uralkodik, amely alapjában véve téves. Befolyása káros. Akik magukat kegyeseknek mondják, sok esetben fogalmuk sincs az igazi életszentségről. Vallásosságuk hiú beszéd és önkényes, magukválasztotta istentisztelet. Akik őszintén vágyakoznak krisztusi jellemvonások elérésére, azok sohasem gondolnak arra, hogy bűntelenek. Lehet, hogy kifogástalan életet folytatnak; lehet, hogy élő képviselői annak az igazságnak, amelyet elfogadtak, azonban minél inkább igyekeznek gondolataikat Krisztus jellemére irányítani és az ő isteni képmására átalakulni, annál határozottabban felismerik annak tökéletességét s így mélyebben érzik saját hiányosságaikat és tökéletlenségüket.ME 7.2
Ha egyesek önmagukról állapítják meg, hogy életük megszentelt, ez már önmagában elegendő bizonyítéka annak, hogy a lehető legtávolabb vannak attól. Saját hibáikat és gyengeségeiket nem látják. Miután az Üdvözítőről helytelen fogalmaik vannak, úgy vélik, hogy az Ő fényét árasztják szét. Minél nagyobb a távolság köztük és a Megváltó között, annál tökéletesebbnek képzelik magukat.ME 7.3
Ha bűnbánólag és alázatos bizalommal foglalkozunk Jézussal, aki bűneinkért életét áldozta és terheinket hordozta, megtanulhatunk nyomdokain járni. Miközben Őt szemléljük, átváltozunk isteni képmására. Ha lelki életünkben e folyamat végbemegy, többé nem kérkedünk saját igazságunkkal, hanem egyedül Jézus Krisztust magasztaljuk, s gyámoltalanságunkban lelkünk az Ő érdemein csügg.ME 7.4