A két Ádám találkozása

Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, fölzeng az el-ragadtatott ujjongás, és betölti a teret. A két Ádám találkozik: Isten Fia tárt karokkal fogadja az emberiség ősét, akit Ő teremtett, aki Alkotója ellen vétkezett, akinek bűnéért a Megváltó a keresztre feszítés nyomát a testén viseli. Amikor Ádám megpillantja a durva szögek helyét, nem átöleli Urát, hanem alázattal a lábához térdel. A Megváltó gyöngéden fölemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni otthonára irányítja.NR 109.2

Ádám élete az Édenből történt kiűzés után tele volt gyötrelemmel. Minden hervadó levél, minden áldozati állat, a gyönyörű természet minden betegsége, az ember tisztaságán ejtett szennyfoltok újra meg újra bűnére emlékeztették. Mérhetetlenül mardosta a bűntudat, amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó szavára az volt a szem-rehányó válasz, hogy ő okozta a bűnt. Csaknem ezer éven át türelmes alázattal viselte vétkének következményeit. Őszintén megbánta bűnét. Bízott a megígért Megváltó érdemeiben, és a feltámadás reménységével halt meg. Isten Fia jóvá tette az ember kudarcát és bukását. Jézus engesztelő szolgálata nyomán Ádám visszakapja korábbi birodalmát. Ádám elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyönyörködött. Ártatlan és boldog korában ő szedte le róluk a gyümölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket egykor olyan szívesen gondozott. Értelme felfogja, hogy valóság az, amit lát, hogy ez a kert tényleg a helyreállított Éden, amely szebb most, mint amikor elvesztette.NR 109.3

A Megváltó az élet fájához vezeti. Szakít pompás gyümölcséből, és Ádámnak nyújtja. Ádám körülnéz, és az Édenben meglátja üdvözült családjának sok-sok tagját. Csillogó koronáját Jézus lábához teszi, és Őt átölelve néz körül. Majd megérinti az arany hárfát, és győzelmes énekét visszhangozza a mennybolt: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom” — a Bárány, akit megöltek, de él (Jelenések 5:12)! Ádám egész családja átveszi ezt a hangot, és hasonlóan cselekszenek az ősatyához: fejéküket leteszik Jézus elé, és térdet hajtva imádják Őt. Ennek a megbékülésnek tanúi mind az angyalok, akik sírtak Ádám bukásán, és örültek, amikor a feltámadt Jézus — megnyitva a nevében hívők sírját — visszatért a mennybe. Most pedig látva, hogy a megváltás munkája lezárult, az angyalok is dicsérő énekbe kezdenek. „Az üvegtengernél álltak az Isten hárfáival, és énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: »Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya«” (Jelenések 15:2-3). Jelenések könyve így tudósít erről: „És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt”. Ezt az éneket csak azok ismerik, „akik áron vétettek meg a földről, (...) követik a Bárányt, ahova megy”. Ők azok, „akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik.” Azok, akik megérték Krisztus megjelenését és elváltozással kerültek a megváltottak csapatába, olyan nyomorúságot viseltek el, amilyen nem volt azóta, mióta a föld benépesült. Kiállták Jákób éjszakájának gyötrelmeit, és közbenjáró nélkül maradtak az utolsó csapások idején. Éhség, ragály a szemük láttára tette a földet pusztasággá. A nap hőséggel perzselte az embere-ket. Ők is szenvedtek, éheztek, szomjaztak. De „nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elviszi őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (Jelenések 14:3-4; 7:14-17)NR 110.1