Jézus megdicsőülése

Alkonyodik, midőn Jézus maga mellé szólítja három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, átvezeti őket a mezőkön, messze föl egy rögös ösvényen, egy magányos hegyoldalra. A Megváltó és tanítványai egész nap utaztak, tanítottak, s a hegymászás most még jobban kifárasztja őket. Krisztus leemelte a terhet számos szenvedő testéről, lelkéről, az élet áramát adta kimerült porhüvelyükbe, de Ő maga is ember, és tanítványaihoz hasonlóan elfárasztja a hegymenet.JE 355.1

A lenyugvó nap fénye még elidőz a hegycsúcson, halványodó csillogása bearanyozza ösvényüket. Ám hamarosan elhal a fény a hegyen és a völgyben is, a nap lebukik a nyugati láthatáron, s a magányos vándorokra az éj sötétje borul. A környezet homálya összhangban áll szomorú életükkel, mely köré mind sűrűbb felhők gyülekeznek.JE 355.2

A tanítványok nem merik megkérdezni Krisztust, hová megy és miért. Jézus gyakran töltött imában a hegyen egész éjszakákat. Ő, akinek keze formálta a hegyet és völgyet, otthon érzi magát a természetben, élvezi csöndjét. A tanítványok követik Krisz?ust, ahová megy, de csodálkoznak, miért vezeti őket Mesterük ezen a fárasztó, meredek helyen, amikor ők is kimerültek, s Neki is pihenésre volna szüksége.JE 355.3

Végül Krisztus szól, hogy ne menjenek tovább. Néhány lépést távolodik, s a Fájdalmak Férfia erős kiáltásokkal és könnyhullatásokkal esedez. Erőért könyörög, hogy kiállhassa a próbát az emberiség érdekében. Újra kapcsolatba kell kerülnie a Mindenhatóval, mert csak így képes szembenézni a jövővel. Kiönti szívbéli vágyakozását tanítványaiért, hogy a sötétség hatalmának órájában hitük el ne fogyatkozzék. A harmat elborítja meghajló alakját, de Ő most nem érzi. Az éj árnyai sűrűn köré telepednek, de Ő nem törődik homályukkal. Így telnek lassan az órák. A tanítványok eleinte őszinte odaszenteléssel, vele egységben imádkoznak, egy idő után azonban hatalmába keríti őket a fáradtság, s miközben figyelmüket a helyszínre igyekszenek fordítani, elalszanak. Jézus beszélt nekik szenvedéseiről, magával vitte őket, hogy imában egyesüljenek vele, s most érettük imádkozik. A Megváltó látta tanítványai bánatát, enyhíteni akarta szomorúságukat, biztosítani kívánta őket, hogy hitük nem volt hiábavaló. Még a tizenkettő közül sem tudja mindenki elfogadni a kinyilatkoztatást, melyet adni óhajt. Csak azt a hármat választotta ki, hogy vele legyenek a hegyen, akik majd tanúi lesznek Gecsemáné-kerti gyötrelmének. Imájának most az a tárgya, hogy tanítványai láthassák ama dicsőséget, amely az Övé volt az Atyával a világ alapítása előtt, s országa nyilatkozzék meg emberi szemeik számára, tanítványai erősödjenek meg, mert látták azt. Azért könyörög, hogy lássák istenségének megnyilatkozását, ami majd vigaszt nyújt nekik szenvedései tetőfokának órájában, s biztosan tudhassák: Ő Isten Fia, és szégyenteljes halála a megváltási terv részét képezi.JE 355.4

Imája meghallgattatik. Miközben alázatosan a sziklás földre borul, hirtelen megnyílik az ég, Isten városának aranykapui szélesre tárulnak, s a hegyről leszálló szent fényesség beragyogja a Megváltó alakját. Istensége belülről átragyog az emberin, s egybeolvad a föntről jövő dicsőséggel. Térdéről felemelkedve ott áll Krisztus isteni fenségben. Megszűnt a lelki gyötrelem. Arca most fénylik, “mint a nap”, ruhája, “fehér, mint a fényesség” (Mt 17:2).JE 356.1

A tanítványok fölébrednek, nézik a hegyet beragyogó dicsőség áradatát. Félelemmel vegyes ámulattal szemlélik Mesterük sugárzó alakját. Amint szemük hozzászokik a csodás fényhez, látják, hogy Jézus nincs egyedül. Mellette áll két mennyei lény, bensőségesen beszélgetnek vele. Egyikük Mózes, aki a Sínai hegyen beszélt Istennel, másikuk Illés — akinek megadatott az a magas kiváltság, ami Ádám fiai közül rajta kívül csak egynek -, kit sohasem győzött le a halál hatalma.JE 356.2

Ezerötszáz évvel azelőtt Mózes a Piszga hegyén állva szemlélte az Ígéret Földjét. A Meribánál elkövetett bűne miatt azonban nem mehetett be oda. Nem neki jutott az öröm, hogy Izrael seregeit atyáik örökségébe vezesse. Gyötrődő könyörgése: “Hadd menjek át kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a Libanont!” (5Móz 3 : 25) — nem talált meghallgatásra. A remény, mely negyven évig megvilágította a pusztai vándorlás sötétjét, nem teljesült. Egy pusztai sírba torkollott annyi esztendő küszködése, nyomasztó gondja. Ám Ő, aki “véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk,” (Ef 3:20) ilyen mértékben válaszolt szolgájának imájára. Mózes általment a halál országán, de nem kellett a sírban maradnia. Maga Krisztus hívta elő az életre. Sátán, a kísértő követelte Mózes testét vétke miatt, de Krisztus, a Megváltó előhozta őt a sírból (Vö. Júd 9!).JE 356.3

A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak “nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra”, amikor “szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára”, és “e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (lKor 15:52-53). Jézus mennyei világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön “másodszor bűn nélkül” (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni “az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal”. (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és Illés, az elváltozott szentek képviselője.JE 357.1

A tanítványok még nem fogják föl a látottakat, de örvendeznek, amiért hosszútűrő tanítójukat — aki gyöngéd és alázatos, s gyámoltalan idegenként vándorol ide-oda — megtisztelik a menny kiváltságosai. Azt hiszik, Illés a Messiás uralkodását fogja bejelenteni, s Krisztus országát hamarosan megalapítják a földön. Félelmük, csatódásuk emlékét örökre elűzhetik. Szeretnének ott maradni, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott. Péter felkiált: “Mester, jó nékünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek.” (Lk 9:33) A tanítványok bizonyosak afelől, hogy Mózes és Illés Mesterük védelmére, királyi tekintélyének megalapozására érkezett.JE 357.2

A koronát azonban a keresztnek kell megelőznie. Beszélgetésük tárgya nem Krisztus trónra emelése, hanem Jeruzsálemben bekövetkező halála. Jézus egyedül járt az emberek között, hordozta az emberiség gyengeségeit, annak fájdalma, bűne ránehezedett. Mennél inkább nyomasztotta a közelgő próba lelkileg annál inkább egyedül maradt a világban, mely nem ismerte fel Őt. Még szeretett tanítványai is elmerültek saját kételyeikben, bánatukban, vérmes reményeikben, s nem fogták föl küldetésének titkát. Egykor a menny szeretete és közössége övezte, de az Általa teremtett világban magányos volt. Most a menny elküldte követeit Jézushoz; nem angyalokat, hanem embereket, akik elszenvedtek fájdalmat, bánatot, és együtt tudtak érezni a Megváltóval földi életének próbájában. Mózes és Illés Krisztus munkatársai voltak. Vele együtt sóvárogták az emberiség megváltását. Mózes Izraelért könyörgött: “De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál” (2Móz 32:32). Illés ismerte a lélek magányosságát, a három és fél éves éhség idején hordozta a nemzet gyűlöletének és bajának terhét. Egyedül állt ki Istenért a Kármel hegyén. Egyedül menekült a pusztába fájdalmával, kétségbeesésével. Isten ezeket az embereket választotta az összes, trónját körülvevő angyal felett, hogy beszéljenek Jézussal szenvedésének körülményeiről, s vigasztalják, biztosítsák a menny együttérzéséről. A világ reménye, minden emberi lény üdvössége volt beszélgetésük lényege.JE 357.3

Mivel elnyomta őket az álom, a tanítványok keveset hallottak a Krisztus és a mennyei követek közötti beszélgetésből. Elmulasztottak vigyázni és imádkozni, így nem részesülhettek abban, amit Isten adni kívánt nekik: Krisztus szenvedéseinek és az azt követő dicsőségnek a megismerésében. Elveszítették azt az áldást, amely az övék lehetett volna, ha ők is vállalják az önfeláldozást. A tanítványok késedelmesek voltak a hit dolgában, kevésre becsülték a kincset, mellyel a menny gazdaggá akarta tenni őket.JE 358.1

Mégis nagy világosságot kaptak. Megbizonyosodtak róla, hogy az egész menny ismeri a zsidó nemzet bűnét, Krisztus elvetését. Mélyebben betekinthettek az Üdvözítő munkájába. Olyan dolgokat látott szemük és hallott fülük, melyek meghaladják az emberi értelmet. “Szemlélői” voltak “az ő nagyságának” (2Pt 1:16), megértették, hogy Jézus valóban a Messiás, akiről a pátriárkák és próféták bizonyságot tettek, akit a mennyei világ is elismer.JE 358.2

“Mialatt még a hegyen látott jelenetre szegezték tekintetüket, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm; őt hallgassátok” (Mt 17:5). Amint nézték a dicsfelhőt, amely fényesebb volt a pusztában Izrael törzsei előtt járó felhőnél, amint hallották Isten hangját a maga félelmetes fenségében, mely megremegtette a hegyet, a tanítványok a földre hullottak. Arcukat elrejtették, leborulva maradtak, míg Jézus oda nem jött, megérintette őket, és félelmüket eloszlatta jól ismert hangja: “Keljetek fel és ne féljetek!” (Mt 17:7) Mire felbátorodtak és kinyitották szemüket, látták, hogy a mennyei dicsőség elvonult, Mózes és Illés alakja eltűnt. Egyedül voltak a hegyen Jézussal.JE 358.3