Menjetek be a szoros kapun (Mt 7:13)

A megkésett utasnak sietnie kellett, ha napnyugta előtt a városba akart érni. Semmi sem vonhatta el a figyelmét útközben. Minden törekvése arra irányult, hogy a kapun bejusson. Hasonló törekvésnek kell megnyilvánulni a keresztény életében is a cél elérése érdekében — jelenti ki Jézus. “Megmutattam nektek azokat a jellembeli szépségeket, amelyek a valóságban országom dicsőségét alkotják. Mindez nem ígér nektek földi javakat, haszonleső uralmat, de mégis érdemes utána vágyakoznotok és törekednetek. Nem azért hívlak benneteket, hogy a világuralomért harcoljatok velem. Ebből azonban nem következik, hogy nem kell harcolnotok és győznötök. Ellenkezőleg: azt parancsolom nektek, hogy küzdjetek és harcoljatok, hogy lelki országomba bejuthassatok!”HB 145.1

A keresztény élete folytonos harc és küzdelem. A győzelmet azonban emberi erővel nem vívhatja ki senki. A harctér az emberi szív. A megvívandó harc a legnagyobb, amit valaha ember vívott, s abból áll, hogy saját énünket átadjuk Isten akaratának, hogy szívünket Isten szeretete irányítsa. A test és vér kívánságából született régi természetünk nem örökölheti Isten országát. El kell hagyni régi útjainkat, örökölt hajlamainkat és eddigi szokásainkat.HB 145.2

Aki elhatározza, hogy belép ebbe a lelki országba, tapasztalni fogja, hogy felvonul ellene bűnös természete, minden erejével és szenvedélyével, felerősítve a sötétség birodalmának minden hatalmasságával. A haszonlesés és büszkeség minden ellen lázongani fog, ami őket bűnös színben tünteti fel. Rossz szokásainkat és helytelen kívánságainkat — amelyek lényünket uralják — nem tudjuk önerőnkből legyőzni; csak Urunkkal tudunk felülkerekedni hatalmas ellenségünkön, aki bennünket rabszolgaságban tart. Egyedül Isten segítségével győzhetünk. Jézus akarja, hogy uralkodjunk önmagunk, akaratunk és szokásaink felett, de beleegyezésünk és együttmunkálkodásunk nélkül nem segíthet rajtunk. Isten Lelke az embernek kölcsönzött képességek és erők által működik. Meg kell nyitnunk a szívünket Isten Lelke átformáló erejének; akaraterőnknek együtt kell működni Isten erejével.HB 145.3

Komoly ima és állandó megalázkodás nélkül nem vívhatjuk ki a diadalt. Akaratunkat ne kívülről kényszerítsék a mennyei erőkkel való együttműködésre, mindennek önként kell történnie. Ha lehetséges volna, hogy a Lélek befolyását százszoros mértékben reátok kényszerítsék, az sem kereszténnyé, sem a Menny alattvalóivá nem tenne benneteket. A gonosz vára ezzel nem győzhető le. Akaratunkat összhangba kell hoznunk Isten akaratával. Saját erőtökből képtelenek vagytok szándékaitokat, hajlamaitokat és kívánságaitokat Isten akaratának alárendelni, azonban ha készek vagytok engedelmeskedni, Isten segítségetekre jön: “Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:5). Akkor hozzáláttok, hogy “félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket. Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil 2:12, 13).HB 146.1

Krisztus szépsége és a menny dicsősége sok ember szívét vággyal tölti el, azonban visszariadnak azon feltételek teljesítésétől, amelyek alapján ezt a dicsőséget elérhetnék. Sokan járnak a széles úton olyanok, akik elégedetlenek, menekülni szeretnének a bűn rabszolgaságából, de saját erejükből igyekeznek bűnös szokásaik ellen küzdeni. Vágyakozva tekintenek a keskeny út és a szoros kapu felé, azonban az önző élvezetek, a világ szeretete, büszkeség és szentségtelen becsvágy válaszfalat emelnek köztük és a Megváltó között. Beismerik, hogy lelkükből minden titkos bálványt ki kellene irtaniuk, a bűnös élvezetek hajszolását abba kellene hagyniuk, a világias akadályokat félre kellene tenniük ahhoz, hogy a szoros kapun át beléphessenek. De a hajlamaiktól, élvezetektől elszakadni olyan áldozatot jelent számukra, amitől visszariadnak, így visszafordulnak. “Sokan... igyekeznek bemenni, és nem mehetnek” (Lk 13:24). Vágyakoznak az ajtó után, néhányszor meg is kísérlik, hogy elérjék, azonban nem maradnak meg állhatatosan törekvésük mellett. Nem határozták el, hogy megszerzik, bármibe kerüljön is. HB 146.2

A győzelem egyedüli reménye ránk nézve abban van, hogy akaratunkat alárendeljük Isten akaratának, és vele összhangban munkálkodunk óráról órára és napról napra. Nem juthatunk be Isten országába, ha olyanok maradunk, mint azelőtt voltunk. A megszentelődésre csak úgy juthatunk, ha énünket megtagadjuk, és Krisztus lelkülete tölt el. A büszkeséget és az önhittséget keresztre kell feszítenünk. Képesek vagyunk-e a kívánt árat megfizetni? Készek vagyunk-e akaratunkat teljesen összehangolni Isten akaratával? Amíg minderre nem vagyunk készek, Isten megújító kegyelme nem nyilatkozhat meg bennünk.HB 147.1

A harc, amelyre vállalkoznunk kell, “a hitnek nemes harca”. “Amire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely énbennem hatalmasan munkálkodik” (Kol 1:29) — mondja Pál apostol. Jákób életének legfontosabb fordulópontján Istenhez imádkozott. Egyetlen gondolat foglalkoztatta: jellemének átalakulása. Azonban míg Istenhez imádkozott, egy vélt ellenség támadt reá, és Jákób önvédelemből egész éjjel küzdött vele. Azonban lelkének szándékát még az életveszély sem változtatta meg. Mikor már ereje csökkent, az angyal felhasználta isteni hatalmát; Jákób ebből az érintésből felismerte, hogy kivel küzdött. Sérülten és tehetetlenül hullott az Üdvözítő kebelére, és áldását kérte. Nem engedte, hogy visszautasítsák, és kérését nem hagyta abba. Krisztus pedig teljesítette ennek a gyámoltalan, bűnbánó léleknek a kívánságát — ígéretéhez méltó módon (Ésa 27:5). Jákób határozottan kijelentette: “Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem” (1Móz 32:26). A kitartásnak ilyen lelkületére éppen az késztette, akivel küzdött. Az Úrral küzdött, s Ő adta neki a győzelmet is, Ő változtatta át Jákób nevét Izraelre, mondván: “Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” (1Móz 32:28). Amiért Jákób saját erejével hiába küzdött, azt az önátadás és erős hit által elnyerte. “Az a győzedelem, amely legyőzte a világot: a mi hitünk” (1Jn 5:4).HB 147.2